Hetek teltek el. Az id? lassan, szinte fájdalmas egyhangúsággal múlt, de Vyth számára minden nap ugyanoda tért vissza. A pillanathoz, amikor Ylena nemet mondott.

  Azóta gyakran gondolt Amarah-ra. Néha hajnalban, amikor a város még aludt, máskor edzés k?zben, amikor a penge hangja visszhangzott az üres térben. A gondolat nem akart halványulni. Amarah arca, hangja, a harc k?zben elfojtott düh és a h?ség mind újra és újra felbukkant emlékeiben, mintha a múlt soha nem engedné el.

  Nem tudta, mi bántotta jobban. A veszteség fájdalma, vagy az, hogy Ylena megtagadta t?le a reményt. Bár h?séges maradt, valahol mélyen úgy érezte, elárulták. A hite, amely addig szilárdan tartotta, megingott, és a csend, amely egykor megnyugtatta, most csak fojtogatta.

  Visszagondolt Ylena szavaira, a nyugodt, szinte fenséges hangra, amelyben most már valami idegen hidegséget vélt felfedezni. Talán csak ? változott, vagy talán az Istenn? fordította el tekintetét t?le. Bármi is volt az igazság, a távolság érezhet?vé vált.

  Minden nap újabb kérdéseket szült, de válaszokat egyik sem hozott. A páncél, amelyet viselt, mintha egyre nehezebb lett volna, a fény, amely valaha védelmet jelentett, most csak emlékeztette arra, hogy kihez tartozik, és kiben csalódott.

  Bár Vyth megtanulta uralni a démoni részét, a tük?rben látott arc még mindig idegennek t?nt számára. Nem rettegett t?le, nem is szégyellte, csak érezte, hogy valami végérvényesen megváltozott benne.

  Az emberek elfogadták ?t, legalábbis ezt mutatták a szavak, a gesztusok, a felszínes tisztelet. De amikor rájuk nézett, ott volt a szemükben valami halvány árnyalat, amit nem lehetett elrejteni. Egy r?vid, tétova pillantás, miel?tt megszólították volna.

  Vyth nem hibáztatta ?ket. Talán ? sem tudta volna, hogyan tekintsen egy olyan emberre, aki már nem egészen az. De ez a tudat lassan kiüresítette benne azt, amit korábban h?ségnek nevezett. Minden nap, amikor az ?rz?k k?z?tt állt, úgy érezte, egyre távolabb sodródik t?lük.

  Nem a harcokban, nem a feladatokban fáradt el, hanem abban, hogy újra és újra bizonyítania kellett. Még mindig ?nmaga. Még mindig az, aki egykor volt.

  De a démoni er? ott volt benne, mindig jelen, mint egy csendes, lüktet? emlékeztet?, hogy a határ, amit átlépett, soha nem t?r?lhet? el teljesen. és minél inkább uralta, annál jobban érezte, hogy ezzel valamit elveszített. Valamit, amit talán soha nem kaphat vissza.

  Az éj csendje lassan nehezedett a városra. Glelrun utcáin csak a szél suttogása hallatszott, ahogy végigsiklott a k?falakon és a kiürült terek felett. A Templom tornya árnyékot vetett a f?térre, a holdfény szelíden csillant meg az arany páncél darabjain, amelyeket Vyth gondosan egymás mellé helyezett a szobában.

  Hosszú ideje nem tudott aludni. Gondolatai újra és újra ugyanarra a pontra tértek vissza, Ylena d?ntésére. Minden éjjel próbált belenyugodni, de mostanra már tudta, hogy ez csak ?námítás.

  Lassan felállt. Ujjai végigsimítottak a páncél hideg fémén. Valaha a fényt jelentette, most azonban láncnak érezte. Mégis, magával vitte. Nem azért, mert hitt még benne, hanem mert az emléke része volt annak, aki volt.

  A város aludt, amikor kilépett az utcára. Nem nézett hátra. Nem hagyott üzenetet, sem szavakat, csak csendet. Az ?r?k az éjjeli váltásban alig figyeltek fel rá, amikor elhaladt mellettük. A holdfényben csillogó páncél csak egy pillanatra villant meg, majd elt?nt a s?tétben.

  A kapun túl h?v?s szél fogadta. Vyth megállt egy pillanatra, tekintete végigsiklott Glelrun tornyain, azokon a helyeken, ahol harcolt, ahol hitt, ahol elveszített mindent, amit fénynek gondolt.

  "Nem d?nthet t?bbé felettem." suttogta halkan, inkább csak ?nmagának.

  Majd elindult.

  Napok óta úton volt. Az ?svények lassan elfogytak, az út helyét vad, sziklás terep vette át. A fák egyre ritkultak, a f?ld hideg, színtelen k?vekbe váltott.

  Vyth magányosan haladt el?re, a páncél halk súrlódása volt az egyetlen hang, ami megt?rte a csendet. Néha megállt, hogy a horizontot figyelje, ahol a hegyek éles kontúrjai s?tétlettek a felh?k alatt. Az id?járás kegyetlenül váltakozott. Egyik nap szélvihar cibálta a k?penyét, másnap dermeszt? es? csapott le.

  éjszakánként tüzet gyújtott, de a láng alig égett. A hideg szél mindig megtalálta a rést a páncél lemezei k?z?tt, és a füst illata ?sszekeveredett az es? nedves szagával. Ilyenkor csendben ült, a kardját a térdén pihentetve, és próbálta kizárni a gondolatokat, amelyek minden éjjel visszatértek hozzá.

  A hajnal mindig nehezen j?tt. A szürke fényben a táj kihaltnak t?nt, mintha a világ elfeledte volna ezt a vidéket. Vyth mégis ment tovább. Minden lépésével távolabb került Glelrun-tól, Ylena-tól, és mindattól, ami addig meghatározta ?t.

  Minden hajnalon újra felállt, és folytatta az utat, amir?l tudta, hogy talán sehová sem vezet, de most el?sz?r, a d?ntés az ?vé volt.

  Az erd? mélyén járt már, ahol a fák koronái olyan s?r?n záródtak ?ssze, hogy alig jutott át a fény. A csend itt más volt, mint bárhol máshol. A leveg? nehéz volt és nyirkos, a talajt vastagon fedte a moha, a fák kérgén apró gombák n?ttek.

  Vyth lassan haladt el?re, amikor a fák k?z?tt egy épület k?rvonalai rajzolódtak ki. Egy régi, mohával ben?tt ház volt, félig beleolvadva a természetbe. A falakat n?vényzet borította, a tet? megereszkedett, de még állt.

  Az ajtó nyikorgott, amikor betolta. Odabent a por vastagon ült meg mindenütt. Régi bútorok álltak a helyük?n, mintha valaki bármelyik pillanatban visszatérhetne, de már senki sem tette. A leveg?ben a nedvesség és a múlt illata keveredett. Egy t?r?tt tük?r a falon, repedezett k?nyvek az asztalon, egy gyertyatartóban még ott volt a megfeketedett viasz.

  If you spot this tale on Amazon, know that it has been stolen. Report the violation.

  Lassan végigsétált a szobákon, ujjai végigsimították az asztal peremét, a k?fal hidegét

  A lépcs? recsegett a súlya alatt, amikor felment a padlásra. Fent s?tét volt, de a tet? résein besz?r?d?tt néhány vékony fénysugár. A sarokban egy régi láda hevert, félig nyitva. Vyth lehajolt, és lassan felemelte, amit benne talált. Egy fekete kabátot.

  Egyszer? volt, de gondosan szabott. A sz?vete még most is er?snek t?nt. Nem volt rajta semmilyen jel, sem díszítés, csak tiszta, letisztult vonalak.

  Vyth tenyerével végigsimított az anyagon, érezte benne a múlt súlyát, mégis valami furcsa béke áradt bel?le. Mintha a kabát, amelyet valaha valaki viselt, most új értelmet nyert volna az ? kezében.

  Egy ideig csak állt ott, kezében a ruhadarabbal, majd magára vette. Az anyag halkan simult a páncéljára, mintha mindig is hozzá tartozott volna.

  A tük?r repedt üvegében megpillantotta magát. A fény, ami egykor k?rülvette, már elt?nt. Nem volt t?bbé az ?rz?k fényében fürd? harcos.

  Végigsimított a kabát szélén. Nem ragyogott, nem vonta magára a tekintetet. és épp ezért érezte úgy, hogy ez illik hozzá.

  Eddig mindig valakihez tartozott. A városhoz, az ?rz?kh?z, a parancsokhoz. Most el?sz?r nem tartozott senkihez.

  Kinézett az ablakon. Odakint lassan szürkült az ég, a távolban k?d ült meg a fák k?z?tt. A világ csendesnek t?nt, de ? tudta, hogy ez a csend csak a vihar el?tti nyugalom.

  Kilépett az ajtón, és nem nézett vissza.

  A kabát s?tét anyaga lágyan mozdult m?g?tte a szélben, ahogy elindult az úton, amely most már csak az ?vé volt.

  Vyth városról városra, faluról falura haladt, sosem maradt sokáig egy helyen. Nem keresett hírnevet, és nem is vágyott rá, hogy bárki megismerje.

  Ahol szükség volt rá, segített. Volt, hogy keresked?t kísért veszélyes úton, máskor egy falut védett meg éjszakai támadóktól. Sz?rnyek, fosztogatók, kóbor démonok, minddel szembenézett, mert ez volt az egyetlen dolog, amit igazán ismert. A harc.

  Akik látták küzdeni, tisztelettel néztek rá. Mások viszont suttogva beszéltek róla. A torzult arc, a démoni nyom, amit nem rejtett el t?bbé, félelmet keltett azokban, akik nem értették, mit hordoz magában.

  Néhányan h?sként emlegették. Mások szerencsétlenséget hozónak.

  Vyth nem vitatkozott egyikükkel sem.

  Csak tette, amit kellett, aztán továbbindult.

  A pénz sosem maradt nála sokáig. ételt, új fegyverolajat, utazáshoz szükséges dolgokat vett bel?le, majd ment tovább, mintha valami ismeretlen cél hívná.

  éjszakánként a tábort?z mellett ült. Néha figyelte, ahogy a lángok fénye megcsillan a kardján, és az árnyékai elnyúlnak a f?ld?n. A t?z fénye id?nként arcokat formált a hamuban, emlékeket, amiket nem tudott elfelejteni.

  A k?vetkez? hónapban Vyth egy hegyek k?zé épült kis településre érkezett. A falut éjszakánként fosztogatók támadták, akik s?tét mágiát használtak, hogy megfélemlítsék az embereket. Nem volt, aki megvédje ?ket.

  Amikor a támadók ismét visszatértek, Vyth már várta ?ket.

  Egyedül állt a falu szélén. A támadók túler?ben voltak, de nem hátrált meg. Mozdulatai gyorsak és pontosak voltak, minden csapása m?g?tt tapasztalat.

  Mire a harc véget ért, a f?ld vérrel volt borítva. A fosztogatók elmenekültek, néhányan pedig soha nem keltek fel t?bbé. Vyth zihálva támaszkodott a kardjára.

  A falu lakói hálásan léptek k?zelebb, de Vyth alig hallotta a szavaikat. A fejében csak egy gondolat járt.

  Ha lett volna mellette akár két-három harcos, akik tudják, mikor és hogyan kell mozogni, ez a harc sokkal egyszer?bb lett volna.

  Az ?rz?k rendszere fegyelmet k?vetelt, szabályokat, amik lassítanak, lek?tnek. ? viszont valami mást akart. Egy rendet, ahol a harcosok szabadon d?nthetnek, mégis ?sszetartanak, mert tudják, miért küzdenek.

  Aznap este a romos házak k?z?tt ült, a lángok halvány fényében. A füstben és a csendben megfogalmazódott benne a gondolat. Egy rend, ami nem k?t?dik senkihez, csak a tetteihez. Zsoldosok, akik segítenek, ahol kell, de nem parancsra, hanem saját elhatározásból.

  Felnézett az égre, ahol a füst m?g?tt még halványan látszottak a csillagok.

  A Zsoldosok Céhe. A név halkan visszhangzott benne, és tudta, hogy ez az új út kezdete lesz.

  Vyth egy régi, elhagyott m?helyben dolgozott. A kabát el?tte hevert az asztalon, a varratok mentén halványan csillogott az anyag. Levágta a jobb ujját egészen a vállig, majd újra szegte, hogy ne bomoljon szét. Felvette, megmozgatta a karját. Szabadabbnak érezte. A mozdulatok k?nnyebbek voltak, természetesebbek.

  A jobb kezére fekete, ujjatlan keszty? került. A b?r kemény volt, de elég rugalmas ahhoz, hogy jól illeszkedjen. A markolat nem csúszott, a keze szabadon mozdult.

  A kard, amit szerzett, nagyobb volt, mint amit korábban használt. Er?sebb pengéje volt, de még elbírta egy kézzel is. A hüvelyt a hátára er?sítette egy barna szíjjal, amit a mellkasán keresztül vezetett. Addig igazította, amíg a kard markolata pont a válla f?lé nem került. Néhány próbálkozás után a mozdulat már automatikusan ment. Egyetlen lendítéssel ki tudta rántani a pengét, majd visszacsúsztatni, hangtalanul.

  A kabáthoz barna ?vet vett, amire néhány kisebb táskát er?sített. Egyszer? fekete nadrágot és barna bakancsot viselt, hogy k?nnyebben tudjon mozogni. Nem akart páncélt. Mostantól a gyorsaság és a mozgékonyság volt a legfontosabb.

  Kilépett a ház elé. Az udvaron csend volt. Néhány lépést tett, hogy megszokja az új felszerelést. A kabát nem feszült, a heveder nem csúszott. Minden pontosan úgy m?k?d?tt, ahogy elképzelte.

  Megállt egy pillanatra, kezét a kard markolatára tette.

  Ez már nem az ?rz? páncélja volt. Ez az ?vé.

  Mostantól a gyorsaságra épít, és arra, hogy mindig ? irányítson. A kabát s?tét sz?vete finoman mozdult a szélben, ahogy elindult a poros úton.

  Egy új élet kezdete volt.

  A nap már lemen?ben volt, amikor Vyth elérte a kis falut a hegy lábánál. A hely csendesnek t?nt, de a leveg?ben érezni lehetett a füst és a vér szagát. A házak ajtaja zárva volt, az utcák üresek. Csak néhány árny mozgott a tér szélén, fegyverrel a kezükben.

  A falu k?zepén egy fiatal n? térdelt egy sebesült mellett. A férfi mellkasából lassan szivárgott a vér, mellette ?sszet?rt pajzs hevert. Mikor Vyth k?zelebb lépett, a n? riadtan emelte rá a tekintetét.

  "Nem kell félned t?lem." mondta csendesen. "Mi t?rtént itt?"

  "Rablók." felelte a n? remeg? hangon.

  A távolban ekkor kiáltás hallatszott, és néhány árny futott el? a s?tétb?l. Vyth nem habozott. A kardja egyetlen, tiszta mozdulattal került a kezébe. A támadók gyorsak voltak, de ? gyorsabb. A pengéje fénye villant, ahogy elkapta az els?t, majd hátraugrott, és a k?vetkez? csapást már fél kézzel hárította. A harc r?vid volt. Mire elült a zaj, a f?ld?n csak néhány mozdulatlan test maradt.

  Vyth visszatette a kardot a hüvelyébe. A falu néhány lakója lassan el?merészkedett a házak m?gül. A n?, aki eddig a sebesültet ?rizte, most elé lépett.

  "Nem tudom, ki maga, de k?sz?n?m." mondta halkan.

  Vyth egy pillanatig nem válaszolt. Tekintete végigpásztázta a falut, a füst?t, a romokat, az embereket, akik most reményt kerestek benne. Valaha az ?rz?kért küzd?tt, egy névért, ami már semmit sem jelentett számára. Most viszont el?sz?r érezte, hogy ez a harc másról szól.

  "Nem kell megk?sz?nni." mondta végül. "Csak tettem, amit kellett."

  A n? bólintott, de még mindig nem mozdult. "Legalább mondja el, kinek tartozunk hálával."

  Vyth elhallgatott. A szél megmozdította a kabátját, a por lassan kavargott k?rül?tte. Egy pillanatra a f?ldre nézett, majd halkan megszólalt.

  "Csak egy zsoldos vagyok... Néha az ember csak segít, mert valakinek kell."

  A n? bizonytalanul el?vett egy kis erszényt, és a kezébe nyomta volna.

  Vyth a fejét rázta. "Nem a pénzért csináltam. épp csak erre jártam."

  A n? értetlenül nézett rá, de Vyth nem magyarázott. A kabátja suhogása elnyelte a szavakat, mik?zben elindult a falu határa felé. A nap utolsó fényei hosszú árnyékot vetettek m?gé.

  Még egyedül volt, de már nem érezte magát annak. Tudta, hogy amit most tett, egyszer valami nagyobbnak lesz a kezdete.